mađarski

Corpus Iuris Civilis és Corpus Iuris Hungarici - A római jog hatása a magyar és a horvát jogra

A tradicionális, más szóval 1848 elıtti magyar és horvát jog nem volt mentes a római és egyéb jogok hatásától. A keresztény királyság megszervezése szorosan egybefonódott a keresztény egyház megszervezésével. Ennek következtében mind a magyar, mind a horvát jogintézmények megjelölésére a latin terminológia volt használatban, hiszen a latin nyelvő okiratok már a kezdetektıl a római jogi és a kánonjogi terminológiát használták. Tették ezt mindannak ellenére, hogy az egyes szokásjogi intézmények jogi lényege alig vagy egyáltalán nem felelt meg a latin terminológia mögött rejtızı idegenjogi jogintézménynek. Mindez azonban nem vezetett a kánonjog – vagy azon keresztül a római jog – általánossá válásához. Némi egybeesést a kánonjoggal és a római joggal ki lehet mutatni, de egyik sem volt döntı jelentıségő hatással a magyar és a horvát jog által kifejlesztett jogintézményekre. A tradicionális magyar és horvát (nemesi) magánjogban többek között azért sem mutatható ki jogi transzfer, mert Werbıczy Tripartituma (1514) olyan erıs joggyakorlat formáló hatással bíró mőnek bizonyult, hogy ellehetetlenített minden jogátvétel jellegő kísérletet. A magyar jogrendszerben 1848 elıtt csak egyetlen idegenjogi hatás mutatható ki, mégpedig a büntetıjog területén. A recepció ez esetben szokásjogi jellegő volt, hiszen az alsóbb fokú bíróságok kezdték el használni a büntetı gyakorlatban – a magyar jogi szokások részeként – III. Ferdinánd Alsó-Ausztria számára kiadott 1656. évi büntetıkódexének latinra fordított változatát többnyire azért, mert az 1696-ban bekerült az élı magyar jogot összefoglaló Corpus Juris Hungarici- be.A magánjog területén kimutatható azonban, hogy a magyar bírósági gyakorlat és a jogelmélet 1848 után – a feudális viszonyok felszámolásának köszönhetıen és annak következtében, hogy a kísérletek egy modern nemzeti polgári törvénykönyv megalkotására sorozatosan sikertelennek bizonyultak – fokozatosan a ius commune-hoz nyúlt, és recipiálta a római jogot, mint szubszidiárius jogforrást. Bizonyos horvátországi területeken, pontosabban Meñimurje és Baranya területén, a Werbıczy 1514-es Tripartitumán alapuló magyar magánjog együtt a Corpus Jurisba tartozó többi jogforrással továbbra is megmaradt a gyakorlatban, még az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követıen is. A két világháború közötti horvát jogelmélet is támogatta a ius commune használatba vételét a magyar magánjog szubszidiárius jogforrásaként. Ily módon például a jogelmélet kifejezetten hangsúlyozza, hogy „[…] ott ahol nincsen pozitív jogi szabályozás, tétovázás nélkül a ius commune elveit, illetve a pandekta jogot kell alkalmazni, mivel ez képezte az Osztrák Polgári Törvénykönyv és a […] magyar magánjog alapját is”. A helyzet a magyar magánjog jogforráskénti használatát illetıen nem változott Horvátországban egészen 1941. április 6-ig, addig a napig, míg a második világháború el nem érte Horvátország területét is. Az elıbb említett tények figyelembe vételével a tanulmány második részének a célja a ius commune, mint jogforrás jelentıségének és szerepének vizsgálata Horvátország azon területein, amelyek a korábbiakban a magyar jog területéhez tartoztak egészen 1941-ig, és ennek a napjainkban is még érezhetı fontosságát.

Corpus Juris Hungarici, Római jog, recepció, Magyar magánjog, Corpus Juris Civilis

nije evidentirano